TMÁMK Szekszárd

Kulturális séták

Séta a Petőfi Irodalmi Múzeumban

100 éves a NYUGAT
- Egy évszázad közelségében -

A Nyugat folyóirat a magyar szellemi örökség része. E folyóirat "karrierjében" az a különlegesség, hogy kimagasló igényű hitvallással és tartalommal indult az olvasókhoz vezető útjára, s ezt az igényszínvonalat fennállása harmincnégy évfolyamán át tartani is tudta. E tényt akár hitetlenkedve is szemlélhetjük, de mondjuk ki rá nyugodtan, hogy kultúrtörténeti csoda, hiszen az efféle kulturális termék manapság másképpen születik, ha egyáltalán megszületik. Csoda önmagában az is, hogy a 20. század elején világklasszis tehetségek sora állt a Nyugat mögött és mellett.

Van egy fénykép, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum Nyugat-kiállításán szerephez juttattak a rendezők, melyre visszatérünk még, s ezen a fényképen fekete, páncéltőkés zongora mögött a folyóirat szerkesztői és emblematikus alkotói állnak kifogástalan polgári ünnepi öltözékben. Kosztolányi Dezső, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Osváth Ernő, Fenyő Miksa, Török Sophie, Móricz Zsigmond - önkényesen kiragadva a neves szerzőgárda tagjai közül őket - értéktudatos határozottságot, büszkeséget sugároznak. Együttes megjelenésük arról árulkodik, hogy létező és nem alkalmi közösség tekint ránk a múltból. Az irodalomórákon generációm még felfedezhette és megtanulhatta, hogy a Nyugat szerzői annyiban különböztek egymástól, amennyire független szellemiségű alkotói karaktereknek illik, ám tudjuk azt is, hogy a vitákon átívelő, összetartó kapocs közöttük egymás tehetségének tisztelete és a szellemi becsületesség volt. "A Nyugatnak sohasem volt kimondott esztétikai vagy világnézeti programja, amely bármiféleképpen megkötötte volna íróit. Vezérlőelve csak egy volt: az író szabadságának védelme minden irodalmon kívüli befolyás ellen. Hogy valaki a Nyugat munkatársa lehessen, annak csak egy kritériuma volt: a tehetség." - fogalmaztak a Nyugat szerkesztői 1937-ben.

A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása, melyet a Nyugat indulásának 100. évfordulója tiszteletére rendeztek, méltó emléket állít ezen irodalmi műhelynek. S mint a jó kiállítások általában, e Nyugat-idézés az önálló műalkotások egységével és eredetiségével hat a látogatóra. Térben szellemiséget és időbeli kontinuitást megjeleníteni, mindezt esztétikai igénnyel és érdekesen - artisztikus feladat. Bevallom, e kiállítási térben közlekedés felért számomra egy utazással, s bizony szívesen ott maradtam volna örökre a második terem kávéházi Thonet-asztalánál, és a régi újságlapozót kezemben tartva olvastam volna végig Nyugat megjelent számait, olykor az egyik körasztalkába rejtett képernyőn digitális csúszkával böngészhető adatokat és az azokat világirodalmi kontextusba helyező Nyugat-eseményeket kutatva. Szívesen kézbe vettem volna a terem belső traktusában trónoló üveges könyvszekrényben sorakozó Nyugat Könyvtár szecessziós, vagy art deco ihlette, modernebb címlapos kiadványait, melyek a nagyközönség esztétikai kultúráját voltak hivatva fejleszteni. Leültem volna a sarokban álló szerkesztőségi íróasztalhoz, s a régi írógépen, melybe fejléces papír is volt fűzve, megírtam volna ezen ismertetőt, ha nem éreztem volna méltatlannak efféle ereklyét használni. E bensőséges térbe, ilyennek képzeltem el mindig is a szerkesztőségi szobát, arcképcsarnokon át jutunk, ahol Rippl Rónai József festette íróportrékat szemlélhetjük.

A festő portrétára e helyen és elrendezéssel egyedülállónak mondható, hiszen a magán-, illetve többnyire intézményi tulajdonban lévő képek ilyesfajta együttesére, tematikus kiállítására az emberi életben ritkán - csak egyszer? - adódik lehetőség. A nyugatos írók portrésora észrevétlenül bekísér a már említett szerkesztőségi szobába, a szellemi műhelybe. A harmadik kiállítási tér - a termek láncszerűen követik egymást - a legnagyobb "dobás". Egy iskolás csoporttal hozott itt össze a sors, s őket is figyelhettem, hogyan veszik birtokba a "tudást", a hetven százalékban képi és tárgyi információkat. Ide-oda cikáztak a teremben - Miért is ne? -, itt meg lehetett tenni, meg kellett ezt tenni, hiszen a rendezőelv vonzó kísértéseket kínált: a közében harmonikaszerűen megépített, egymással párhuzamosan futó szépianyomású plexiparavánok mentén elhelyezett üvegdobozokban várta a látogatókat a jól ismert Ady-kalap, a fűzős Móricz-csizma, a díszes bőrborítójú Füst Milán-napló, Babits bomba sújtotta írógépe, Ignotus tintatartója, Osváth Ernő cigarettadoboza és Karinthy Frigyes aktatáskája. Ezeket rögtön meg kellett nézni és csodálni, így én sem álltam ellen a kísértésnek, s nem a fal mentén jártam be az utat, hanem: "in medias res". A paravánokon "megjelenő" írók, a róluk készült fényképek a maratott plexi anyagon áttetszőségükkel hatottak; az anyaghasználat könnyed tértagolást eredményezett. A portrék mellett érdekes információkat helyeztek el, vers-, próza-, és naplórészleteket, magánlevelet, hivatalos okmányokat (pl. a Nyugat lapalapítási kérelmét 1907. december 12-i dátummal, Veigelsberg Hugó /Ignotus/, Fenyő Miksa és Osváth Ernő aláírásával), melyek az adott író(k) Nyugathoz való kapcsolatát illusztrálják. Hadd ragadjam ki e helyen Babits Mihály szerkesztőségi névtáblájának géppel írott szövegét:

Babits Mihály
irodalmi ügyekben
kizárólag
csütörtök délután fogad.

Az ehhez hasonló szerkesztőségi tárgykuriózumok sora hosszabb szemlélődésre hívna, de vissza a falakhoz!

Röviden: 200 fotó a Nyugat szerzőgárdájáról, egyéb nyugatos relikviákról, az alkotók személyes tárgyairól izgalmas, montázsszerű elrendezésben. A képeket - karakterüket megőrzendő - külön felfüggesztéssel komponálták egy-egy szabálytalan alakú tablóvá. A hét tabló ritmikusan, térkihagyással követi egymást. A tablókhoz nyomtatott képazonosítót lehet magunkkal vinni, mivel nem feliratozták, csak számozták felfüggesztéskor a képeket. (A fotók egyébként plexinyomott technikával, szépiaszínben készültek a kiállításra.) A tablók elhelyezésében érvényesül a folytonosság, a kronológiai tervezés. Balról jobbra indulva haladunk előre a Nyugat fennállásának történetében. Mindegyik tabló alatt brosúra méretű kártyákat helyeztek el műanyag tartóban, melyeken egy-egy, a Nyugat szellemiségét reprezentáló idézet olvasható, hátoldalukon képrészlettel a folyóirat szerkesztőségéről. Igazi meglepetése a tárlatnak, hogy e kártyákból lehet összeállítani a már említett zongorás képet. (És aki mindezt felfedezi és összerakja, haza is viheti magával.) Lehetetlen feladatnak tűnik számomra ehelyütt azt a képi gazdagságot leírni, amit a kiállítás e része nyújt. A fotókat néző fáradt szem megpihenhet, a monotonitástól menekülő agy felfrissülhet az ugyancsak ebben a térben elhelyezett karikatúrák, grafikák szemlélésekor. Korabeli újságcikkeket is olvashatunk, melyek a Nyugat befogadás-történetéből kihagyhatatlanok. Álljon itt egy ma már megmosolyogandó idézet Görcsönyi Dénes, az Alkotmány című lap publicistájától: "Három számot olvastam eddig a barbár társadalom civilizálására vállalkozó Nyugatból, de mondhatom, hogy több nagyképűséget, mesterkéltséget, poézis ostyájában beadott immoralitást és hazagyalázó pöffeszkedést kevésszer láttam ilyen kis helyen ()".

A humor elmaradhatatlan része a kiállításnak. Karinthy irodalmi karikatúráin éppúgy derülhetünk, mint a korabeli élclap, a Borsszem Jankó Nyugatot karikírozó részein. Major Henrik Adyról és Ignotusról készült karikatúra-grafikáinak szerepeltetése egy olyan kort idéz, melyben a karikírozó hajlam és kedv nem kímélte az ismert alkotókat, minthogy karikatúrát csak a közélet jól ismert szereplőiről érdemes készíteni. Igen ám, juthat eszünkbe, akkoriban még e kiváló tehetségek számítottak hírességnek, komoly teljesítménnyel a hátuk mögött, s nem mások ().

A kiállítás második és harmadik termei a szellemi műhely miliőjét teremtik meg a látogatóknak. Az utolsó színhely a Nyugat korabeli társművészetekhez kötődő kapcsolatát mutatja, nemcsak irodalmi orgánum lévén. Színházi plakátok, festmények, plazmaképernyőn látható mozgóképek, filmrészletek, Babits hangja, kávéházi dzsessz-zongora ismert ritmusa. Bartók Béla Allegro Barbaro című művének Nyugatban megjelent kottáját is láthatjuk kiemelve a folyóirat 1913. évfolyamának 1. számából, hiszen a szerkesztőségnek feltett szándéka volt a "magyar zenei kánon megteremtésének kísérlete". Ebből is látható, ugyanazon minőség iránti elkötelezettséggel "bántak" a mindenkori szerkesztők a társművészeti értékek közönséghez történő közvetítésében is, mint a szépirodalom és a műkritikák esetében. Schöpflin Aladár rendszeres színikritikái a Figyelő rovatban olyan színészegyéniségek portréit rajzolták meg mint Blaha Lujza, Órdy Árpád. És valóban hihetetlen, hogy Móricz Zsigmond Légy jó mindhaláligjából már 1936-ban film készült, és egy évtizeddel korábban pedig Zilahy Lajos Rongyosok c. darabjából Bajor Gizi főszereplésével sikerfilm lett, melyről beszámolót lehetett olvasni a Nyugatban. Ugyancsak filmkritikát olvashattak a Nyugat-előfizetők 1915-ben Zolnai Béla tollából A Bánk bán filmen címmel. Azt is megtudhatjuk a kiállított dokumentumokból, hogy Karinthy Frigyes a Corvin filmgyár fődramaturgja volt.

Ezen utolsó teremben kiállított festmények a korabeli festészeti irányzatokat reprezentáló alkotások: különösen megragadóak a napjainkban kevésbé ismert, kiváló kolorista Tihanyi Lajos festő Tájkép (1917) és a Flamand báró (20-as évek) című munkái, Csók István Tulipános láda olajfestménye és Gulácsy Lajos A művész önarcképe (1903) portréja. Eredetiben láthatjuk Sassy Attila Kaffka Margitról készített akvarelljét, mely még szerepel az iskolai irodalomkönyvekben és Márffy Ödön Csinszkáról készített portréját. Scheiber Hugó Babits Mihály portréja (1929) olajképét feledhetetlenné teszi, hogy annak keletkezés-történetét is elolvashatják a látogatók.

A kiállítás záróanyaga csak megerősítette bennem az időközben érlelődő elhatározást: még visszatérek a Petőfi Irodalmi Múzeum "Nyugatjába", mely ma számomra az a kulturális sziget, ahol kikötni érdemes. (És teszem ezt a szigetlét utáni vágyakozás örök igenlésével.)
S hadd jegyezzem meg végül: e kiállítást példamutató kulturális sikernek érzem, hiszen a legújabb technikai-informatikai látványeszközök bevonásával sikerült megjelenítenie azt a szellemiséget és világra-nyitottságot, mely e folyóiratot jellemezte. Ezt pedig nem lehetett másként elérni, mint következetes, reflektált, az értéket tisztelő és felmutató rendezői magatartással.
(SZENTKIRÁLYI KRISZTINA)

Frissítve 2008. június 1-jén.

vissza a lap tetejére

		Kulturális séták Séta a Petőfi Irodalmi Múzeumban 100 éves a NYUGAT - Egy évszázad közelségében - A Nyugat folyóirat a magyar szellemi örökség része. E folyóirat "karrierjében" az a különlegesség, hogy kimagasló igényű hitvallással és tartalommal indult az olvasókhoz vezető útjára, s ezt az igényszínvonalat fennállása harmincnégy évfolyamán át tartani is tudta. E tényt akár hitetlenkedve is szemlélhetjük, de mondjuk ki rá nyugodtan, hogy kultúrtörténeti csoda, hiszen az efféle kulturális termék manapság másképpen születik, ha egyáltalán megszületik. Csoda önmagában az is, hogy a 20. század elején világklasszis tehetségek sora állt a Nyugat mögött és mellett. Van egy fénykép, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum Nyugat-kiállításán szerephez juttattak a rendezők, melyre visszatérünk még, s ezen a fényképen fekete, páncéltőkés zongora mögött a folyóirat szerkesztői és emblematikus alkotói állnak kifogástalan polgári ünnepi öltözékben. Kosztolányi Dezső, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Osváth Ernő, Fenyő Miksa, Török Sophie, Móricz Zsigmond - önkényesen kiragadva a neves szerzőgárda tagjai közül őket - értéktudatos határozottságot, büszkeséget sugároznak. Együttes megjelenésük arról árulkodik, hogy létező és nem alkalmi közösség tekint ránk a múltból. Az irodalomórákon generációm még felfedezhette és megtanulhatta, hogy a Nyugat szerzői annyiban különböztek egymástól, amennyire független szellemiségű alkotói karaktereknek illik, ám tudjuk azt is, hogy a vitákon átívelő, összetartó kapocs közöttük egymás tehetségének tisztelete és a szellemi becsületesség volt. "A Nyugatnak sohasem volt kimondott esztétikai vagy világnézeti programja, amely bármiféleképpen megkötötte volna íróit. Vezérlőelve csak egy volt: az író szabadságának védelme minden irodalmon kívüli befolyás ellen. Hogy valaki a Nyugat munkatársa lehessen, annak csak egy kritériuma volt: a tehetség." - fogalmaztak a Nyugat szerkesztői 1937-ben. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása, melyet a Nyugat indulásának 100. évfordulója tiszteletére rendeztek, méltó emléket állít ezen irodalmi műhelynek. S mint a jó kiállítások általában, e Nyugat-idézés az önálló műalkotások egységével és eredetiségével hat a látogatóra. Térben szellemiséget és időbeli kontinuitást megjeleníteni, mindezt esztétikai igénnyel és érdekesen - artisztikus feladat. Bevallom, e kiállítási térben közlekedés felért számomra egy utazással, s bizony szívesen ott maradtam volna örökre a második terem kávéházi Thonet-asztalánál, és a régi újságlapozót kezemben tartva olvastam volna végig Nyugat megjelent számait, olykor az egyik körasztalkába rejtett képernyőn digitális csúszkával böngészhető adatokat és az azokat világirodalmi kontextusba helyező Nyugat-eseményeket kutatva. Szívesen kézbe vettem volna a terem belső traktusában trónoló üveges könyvszekrényben sorakozó Nyugat Könyvtár szecessziós, vagy art deco ihlette, modernebb címlapos kiadványait, melyek a nagyközönség esztétikai kultúráját voltak hivatva fejleszteni. Leültem volna a sarokban álló szerkesztőségi íróasztalhoz, s a régi írógépen, melybe fejléces papír is volt fűzve, megírtam volna ezen ismertetőt, ha nem éreztem volna méltatlannak efféle ereklyét használni. E bensőséges térbe, ilyennek képzeltem el mindig is a szerkesztőségi szobát, arcképcsarnokon át jutunk, ahol Rippl Rónai József festette íróportrékat szemlélhetjük. A festő portrétára e helyen és elrendezéssel egyedülállónak mondható, hiszen a magán-, illetve többnyire intézményi tulajdonban lévő képek ilyesfajta együttesére, tematikus kiállítására az emberi életben ritkán - csak egyszer? - adódik lehetőség. A nyugatos írók portrésora észrevétlenül bekísér a már említett szerkesztőségi szobába, a szellemi műhelybe. A harmadik kiállítási tér - a termek láncszerűen követik egymást - a legnagyobb "dobás". Egy iskolás csoporttal hozott itt össze a sors, s őket is figyelhettem, hogyan veszik birtokba a "tudást", a hetven százalékban képi és tárgyi információkat. Ide-oda cikáztak a teremben - Miért is ne? -, itt meg lehetett tenni, meg kellett ezt tenni, hiszen a rendezőelv vonzó kísértéseket kínált: a közében harmonikaszerűen megépített, egymással párhuzamosan futó szépianyomású plexiparavánok mentén elhelyezett üvegdobozokban várta a látogatókat a jól ismert Ady-kalap, a fűzős Móricz-csizma, a díszes bőrborítójú Füst Milán-napló, Babits bomba sújtotta írógépe, Ignotus tintatartója, Osváth Ernő cigarettadoboza és Karinthy Frigyes aktatáskája. Ezeket rögtön meg kellett nézni és csodálni, így én sem álltam ellen a kísértésnek, s nem a fal mentén jártam be az utat, hanem: "in medias res". A paravánokon "megjelenő" írók, a róluk készült fényképek a maratott plexi anyagon áttetszőségükkel hatottak; az anyaghasználat könnyed tértagolást eredményezett. A portrék mellett érdekes információkat helyeztek el, vers-, próza-, és naplórészleteket, magánlevelet, hivatalos okmányokat (pl. a Nyugat lapalapítási kérelmét 1907. december 12-i dátummal, Veigelsberg Hugó /Ignotus/, Fenyő Miksa és Osváth Ernő aláírásával), melyek az adott író(k) Nyugathoz való kapcsolatát illusztrálják. Hadd ragadjam ki e helyen Babits Mihály szerkesztőségi névtáblájának géppel írott szövegét: Babits Mihály irodalmi ügyekben kizárólag csütörtök délután fogad. Az ehhez hasonló szerkesztőségi tárgykuriózumok sora hosszabb szemlélődésre hívna, de vissza a falakhoz! Röviden: 200 fotó a Nyugat szerzőgárdájáról, egyéb nyugatos relikviákról, az alkotók személyes tárgyairól izgalmas, montázsszerű elrendezésben. A képeket - karakterüket megőrzendő - külön felfüggesztéssel komponálták egy-egy szabálytalan alakú tablóvá. A hét tabló ritmikusan, térkihagyással követi egymást. A tablókhoz nyomtatott képazonosítót lehet magunkkal vinni, mivel nem feliratozták, csak számozták felfüggesztéskor a képeket. (A fotók egyébként plexinyomott technikával, szépiaszínben készültek a kiállításra.) A tablók elhelyezésében érvényesül a folytonosság, a kronológiai tervezés. Balról jobbra indulva haladunk előre a Nyugat fennállásának történetében. Mindegyik tabló alatt brosúra méretű kártyákat helyeztek el műanyag tartóban, melyeken egy-egy, a Nyugat szellemiségét reprezentáló idézet olvasható, hátoldalukon képrészlettel a folyóirat szerkesztőségéről. Igazi meglepetése a tárlatnak, hogy e kártyákból lehet összeállítani a már említett zongorás képet. (És aki mindezt felfedezi és összerakja, haza is viheti magával.) Lehetetlen feladatnak tűnik számomra ehelyütt azt a képi gazdagságot leírni, amit a kiállítás e része nyújt. A fotókat néző fáradt szem megpihenhet, a monotonitástól menekülő agy felfrissülhet az ugyancsak ebben a térben elhelyezett karikatúrák, grafikák szemlélésekor. Korabeli újságcikkeket is olvashatunk, melyek a Nyugat befogadás-történetéből kihagyhatatlanok. Álljon itt egy ma már megmosolyogandó idézet Görcsönyi Dénes, az Alkotmány című lap publicistájától: "Három számot olvastam eddig a barbár társadalom civilizálására vállalkozó Nyugatból, de mondhatom, hogy több nagyképűséget, mesterkéltséget, poézis ostyájában beadott immoralitást és hazagyalázó pöffeszkedést kevésszer láttam ilyen kis helyen ()". A humor elmaradhatatlan része a kiállításnak. Karinthy irodalmi karikatúráin éppúgy derülhetünk, mint a korabeli élclap, a Borsszem Jankó Nyugatot karikírozó részein. Major Henrik Adyról és Ignotusról készült karikatúra-grafikáinak szerepeltetése egy olyan kort idéz, melyben a karikírozó hajlam és kedv nem kímélte az ismert alkotókat, minthogy karikatúrát csak a közélet jól ismert szereplőiről érdemes készíteni. Igen ám, juthat eszünkbe, akkoriban még e kiváló tehetségek számítottak hírességnek, komoly teljesítménnyel a hátuk mögött, s nem mások (). A kiállítás második és harmadik termei a szellemi műhely miliőjét teremtik meg a látogatóknak. Az utolsó színhely a Nyugat korabeli társművészetekhez kötődő kapcsolatát mutatja, nemcsak irodalmi orgánum lévén. Színházi plakátok, festmények, plazmaképernyőn látható mozgóképek, filmrészletek, Babits hangja, kávéházi dzsessz-zongora ismert ritmusa. Bartók Béla Allegro Barbaro című művének Nyugatban megjelent kottáját is láthatjuk kiemelve a folyóirat 1913. évfolyamának 1. számából, hiszen a szerkesztőségnek feltett szándéka volt a "magyar zenei kánon megteremtésének kísérlete". Ebből is látható, ugyanazon minőség iránti elkötelezettséggel "bántak" a mindenkori szerkesztők a társművészeti értékek közönséghez történő közvetítésében is, mint a szépirodalom és a műkritikák esetében. Schöpflin Aladár rendszeres színikritikái a Figyelő rovatban olyan színészegyéniségek portréit rajzolták meg mint Blaha Lujza, Órdy Árpád. És valóban hihetetlen, hogy Móricz Zsigmond Légy jó mindhaláligjából már 1936-ban film készült, és egy évtizeddel korábban pedig Zilahy Lajos Rongyosok c. darabjából Bajor Gizi főszereplésével sikerfilm lett, melyről beszámolót lehetett olvasni a Nyugatban. Ugyancsak filmkritikát olvashattak a Nyugat-előfizetők 1915-ben Zolnai Béla tollából A Bánk bán filmen címmel. Azt is megtudhatjuk a kiállított dokumentumokból, hogy Karinthy Frigyes a Corvin filmgyár fődramaturgja volt. Ezen utolsó teremben kiállított festmények a korabeli festészeti irányzatokat reprezentáló alkotások: különösen megragadóak a napjainkban kevésbé ismert, kiváló kolorista Tihanyi Lajos festő Tájkép (1917) és a Flamand báró (20-as évek) című munkái, Csók István Tulipános láda olajfestménye és Gulácsy Lajos A művész önarcképe (1903) portréja. Eredetiben láthatjuk Sassy Attila Kaffka Margitról készített akvarelljét, mely még szerepel az iskolai irodalomkönyvekben és Márffy Ödön Csinszkáról készített portréját. Scheiber Hugó Babits Mihály portréja (1929) olajképét feledhetetlenné teszi, hogy annak keletkezés-történetét is elolvashatják a látogatók. A kiállítás záróanyaga csak megerősítette bennem az időközben érlelődő elhatározást: még visszatérek a Petőfi Irodalmi Múzeum "Nyugatjába", mely ma számomra az a kulturális sziget, ahol kikötni érdemes. (És teszem ezt a szigetlét utáni vágyakozás örök igenlésével.) S hadd jegyezzem meg végül: e kiállítást példamutató kulturális sikernek érzem, hiszen a legújabb technikai-informatikai látványeszközök bevonásával sikerült megjelenítenie azt a szellemiséget és világra-nyitottságot, mely e folyóiratot jellemezte. Ezt pedig nem lehetett másként elérni, mint következetes, reflektált, az értéket tisztelő és felmutató rendezői magatartással. (SZENTKIRÁLYI KRISZTINA) Frissítve 2008. június 1-jén. vissza a lap tetejére